Már nincs kijárási tilalom, se kötelező utcai maszkviselés. Már nem kell rohanni a boltokba sem, nem zárnak be korán. Már a tavaszi dzseki sem kell. Lassan, de (egyelőre) biztosan tér vissza minden a régi kerékvágásba. Valami azonban hiányzott. Csütörtök este a Páholyban rájöttem, hogy mi volt az.
Az persze világos volt számomra, hogy a kulturális élet még csak most kezd feltámadni, egy jó koncert, egy jó színházi előadás vagy mozi ötlete már nyilván motoszkál a fejemben egy ideje. Emiatt nagy örömmel látogattam a Páholy Lakásszínház újranyitó estjére, ahol a Nézőművészeti Főiskola című darabot adta elő Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László.
Az is régi emlékeket tört fel bennem, hogy a pohárral a kezemben régi ismerősöket pillantok meg és nagy mosollyal üdvözlöm őket. Az idő nagyon relatív. Van, akinek a pandémia komoly szigorításokkal járó időszaka egy örökkévalóság volt, másoknak viszont egy szempillantás alatt eltelt. Én ennek a hibridje vagyok: az egyik pillanatban ezt, a másikban meg az ellentétét érzem. Ott, a Páholyban egyértelműen azt éreztem, hogy nagyon rég volt már ilyen.
Mégsem ez volt az az érzés, amire vártam. Tényleg fantasztikus érzés volt az újratalálkozás, de még ez sem hozta el azt a megfoghatatlan valamit, amit keresve mentem el az Arany János utcára.
Az előadás kezdetekor már mocorgott a gyomromban valami. Ahogy lehunytak a fények és csend lett a teremben, jött a szokásos, de rég nem tapasztalt jó érzés. Az a nehezen szavakba önthető, hogy most valami jó, izgalmas, a figyelmemet lekötő, érzelmeket kiváltó dolog fog következni. És így is lett. Sorra jöttek ezek az érzések. És mivel egy erősen a humorra építő darabról van szó (aki még nem látta, erősen ajánlott a megtekintése a közeljövőben), így a hangos, közös nevetések elég hamar eljöttek.
És ez. Pontosan ez volt az, amit nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott. Ezt kerestem úgy, hogy nem is tudtam, hogy mit keresek. A közösségi lét minden eleme nagyon jólesik ennyi szünet után, de semmi nem ér fel azzal, amikor egy ültetett közönségből egyszerre tör fel, szakad ki a visszafojthatatlan hangos nevetés. Az egy csoda. Mert hát lehet kultúrát egyedül is fogyasztani, elmélyülni egy könyvben, egy lemezben, egy filmben. Ezeket jól megtanultuk tavaly és az idei év első felében.
De közösen megtapasztalni valamit azért az egészen más.
Az előadás utáni napon újra és újra eszembe jutottak poénok, szövegrészletek. Jót lehet mosolyogni még mindig. De elképzelem, hogy ezt egy monitoron keresztül nézem meg. És a különbség nem csak jelenlétben, a vizuális méretben vagy a pohár pezsgőben mérhető, hanem abban is, hogy a közösségnek iszonyatos ereje tud lenni. Amikor másokkal rezonálunk a nézőtér soraiban ülve, akkor egész egyszerűen újra azt érezzük, hogy tartozunk valahová, ami más, mint a családi vagy munkahelyi kapcsolatok. És ennek újra megélésére mindenkinek szüksége van. Ebben teljesen biztos vagyok.
Májusban Végh Veronika adott nekünk nagyinterjút:
Hozzászólások