A filmes világban az mindig eseményszámba megy, ha kijön egy újabb Woody Allen-rendezés. Nos, a Rifkin fesztiválja sorrendben a 49. ilyen alkotás, és még mindig fel tudja csigázni a néző érdeklődését. A film vetítésén jártunk.
Persze, sok minden előre tudható/sejthető, ha az ember beül egy Woody Allen-rendezésre. Biztos lehet benne, hogy lesz benne szerelem (általában egy idősebb úr és egy jóval fiatalabb nő között), művészet, élet és halál. Így van ez a Rifkin fesztiváljában is, amelyben a Woody Allen-filmekben amúgy se nagyon titkolt önéletrajzi szál, azaz, hogy a rendező legtöbbször a saját (botrányosnak is mondható) életéből merít, még egyértelműbb. Ráadásul önreflexíven egyértelmű.
Adva van ugyanis egy idősödő regényíró és filmes szakember, Mort Rifkin (Wallace Shawn), aki jóval fiatalabb feleségét, Sue-t (Gina Gershon) azért kíséri el a nő számára fontos munkát jelentő San Sebastiánban tartandó filmfesztiválra, mert féltékeny. A fiatal ara ugyanis egyértelműen szemet vetett a reklámügynöksége érdekkörébe tartozó, a fesztiválon egy új filmjével, az Apokaliptikus álmokkal debütáló rendezőre, a korban hozzá illő Philippe-re (Louis Garrel). Mort úgy gondolja, hogy jobb a közelükben lenni, mint csak úgy „szabadon engedni” a gyönyörű aráját.
Igen ám, de Mort meglehetősen neurotikus, túlérzékeny figura, aki épp a megírandó regényén dolgozik, pontosabban: kínlódik vele, mert nem jön az ihlet, pedig ő dosztojevszkiji mélységeknél nem adja alább az írást. A kritikusok egyöntetű véleménye szerint Woody Allen saját magát formálta meg a tépelődő művész karakterében, s azzal, hogy Mortot ennyire labilis, sokszor nevetséges figurának ábrázolja, saját idősödő művészénjét figurázza ki, önrefelexíven mutat rá a saját gyengeségeire.
Azonban nemcsak a saját magáéra. Sue ugyanis Philippe személyében sem egy tökéletes férfiért rajong: a bár jóképű, de megnyilatkozásai szintjén felszínes gondolatoktól hemzsegő, bájgúnár fiatalember megint csak nem arról híres, hogy a férfiideált meg lehessen róla festeni.
Tehát, Woody Allen mintha ebben a filmjében egyértelműen a nők, a női tökéletesség és a nőkre jellemző mély érzések előtt adózna. Mind Mort felesége, mind pedig a Mort által a festői San Sebastiánban megismert orvosnő, a nála szintén jóval fiatalabb Dr. Jo Rojas (Elena Anaya) nemcsak, hogy szép, de okos és érzékeny is. Az orvosnő ugyanis – akibe persze a házassága válságát megélő Mort plátóian azonnal beleszeret – festőművész férje mellett küszködik. Azaz ismét egy csélcsap, megbízhatatlan férfialak mellett próbálja a normális élet látszatát fenntartani.
S ha már élet: igen, ez a Woody Allen-film is az életről, az életben megélhető szerelmekről, szerelmi lehetőségekről, csalódásokról szól. És a halálról. A neurotikus, magának minden betegséget bebeszélő Mort ugyanis a halálra is készül, ám előtte – Sue-t átengedve a „Bájgúnárnak” – szeretné még a doktornővel megélni a szerelmet. A halál (Christoph Waltz) azonban Mortnak a filmben nagy szerepet játszó álmaiban – amelyek tényleg apokaliptikusak – állandóan megjelenik, megidézve ezzel a nagy filmklasszikusokat is: Bunuel-, Bergman-. Truffaut-, Fellini-filmrészletek esnek be a szemfüles néző látókörébe ezeken az álmokon keresztül, ami ismét egy fontos és csodálatos eleme ennek a hamisítatlan Woody Allen-alkotásnak.
Érdemes megnézni tehát ezt a negyvenkilencedik Woody Allen-rendezést, és persze várni az ötvenediket, mert az alkotó biztosan készül a jubileumi filmje forgatására is.
Gyürky Katalin
Hozzászólások