Fél tíz elmúlt már, a lakásban síri csend és sötétség. Ugyanúgy a számítógépem előtt görnyedtem, mint ahogyan most is. Óriási zajra lettem figyelmes. Az első gondolatom az volt, hogy valami óriási tárgy leesett egy közeli tetőről. Ekkor még nem gondoltam, hogy perceken belül akciófilmbe illő jelentben lesz részem nekem is…
A zaj hamar elmúlt, tovább dolgoztam. Már szinte eszemben sem volt az egész és akkor hirtelen jött az igazi robbanás. Ez olyan hangos és intenzív volt, hogy azonnal kirepült minden ablak a detonáció helyszínén. Tényleg nehéz lenne leírni, hogy mennyire intenzív és hangos volt. A síri csendben úszó lakásból kilépve hirtelen egy szürreális látványban mutatta meg magát a valóság: mindenhol füst, lángok, sikítozó és pánikszerűen menekülő emberek.
Nagyon fura érzés. Egyrészt baromi gyorsan és pontosan kell cselekedni, másrészt homályos az ajtónyitás utáni pár perc. A kislány és az édesanyja már nincs is a lakásban, a lépcsőn rohannak lefelé. Én a síró kisfiamat vígasztalom, míg megkeresem az autókulcsomat. Egy folyosón élő hölgy belép a nyitott lakásba, felkapja a fiút és elszalad vele. Persze ettől még jobban sír, de ez most nem fontos. El kell hagyni a lakást, ugyanis ahol ilyen robbanás volt, az csak gázrobbanás lehetett. Ahol gáz robbant, ott benne van a pakliban, hogy nem ússza meg a lakóközösség ennyivel.
A Dollárházban manapság már főleg nyugdíjasok és külföldi hallgatók élnek, mindkét csoport elég nagy számban, ugyanis egy több, mint száz lakásos házról beszélünk. Egyikőjüknek sincs könnyű dolga. Az idősebbek lassan tudnak mozogni, sokat kell lépcsőzni, közben a füst mindenfelé száll és pánikhangulat csak fokozódik. Már áram sincs, így a sötétben kell menekülni. A külföldiek pedig annyit sem tudnak, mint én, aki cipőhúzás közben már kihallott annyit, hogy mi történhetett valójában.
Lefelé menekülve visszaszereztem a fiamat, aki meglepő módon már nem sírt. Míg leértünk a postaládákig, már rájöttem, hogy melyik lakás vált épp porrá. A bejárathoz érve, épp belépett a tulaj. Remek. Miért pont nekem kell találkozni vele? Megkérdezte, hogy melyik emeleten van a tűz. A válaszom természetes reakciót váltott ki belőle, azonnal tudta, hogy ez bizony ő lesz. Mind én, mind ő jól tippeltünk. Vagy mondhatnám azt, hogy az egész lakóközösség jól tippelt. Évek óta bennünk élt a félelem, hogy egyszer ott történni fog valami.
A kis túlzással a fél éjszakát az utcán töltve az emberben sok gondolat cikázik. Filmes klisé, de éjjel mégis valóságos volt: ahogy a tűzoltóautók villogó kék fénye vibrálva világította meg az emberek kétségbeesett arcait, láttam a sok félelmet, ami bennük volt. A fent hagyott értékek, emlékek, gyűjtemények. Az én arcomon is ezt lehetett látni valószínűleg.
Mindezek ellenére őszintén merem írni, hogy nem aggódtam túlságosan. Ezt nem valamiféle légzésgyakorlatnak köszönhetem, hanem csakis annak, hogy a Katasztrófavédelem mennyire gyors és profi munkát végez. Lenyűgöző volt látni azt a sebességet és munkatempót, ahogyan kezelték a helyzetet és megakadályozták, hogy a tűz átterjedjen más lakásokra. Köszönet érte nekik ismét!
Szintén hatalmas köszönet illeti a debreceni városvezetést. Alig tizenkét órával az eset után minden lakó számára meleg ebéddel jelentek meg, ugyanis a gázszolgáltatás előreláthatólag nyolc napig szünetelni fog az egész épületben. Papp László polgármester és Széles Diána alpolgármester személyesen vittek meleg levest és főételt és biztosították a lakóközösséget, hogy a szolgáltatás visszaállításáig minden nap érkezik majd ebéd. Az akció a Debreceni Karitatív Testület támogatásával valósul meg.
Bár óriási káosz és felfordulás volt az éjjel, mégis sok jót el lehet mondani az egész helyzetről. Hatalmas szerencse, hogy nem történt személyi sérülés egy ilyen gázrobbanás, majd lakástűz után. Az viszont már kicsit sem szerencse vagy sors kérdése, hogy a segítség éjjel és ma délben is ennyire gyorsan, felkészülten és gondoskodva érkezett. Le vagyok nyűgözve.
Néha észre sem vesszük és nem is értékeljük azt, hogy milyen remek városban élünk.
Hozzászólások