Ahogy szerte a nagyvilágban, úgy hazánkban is egyre népszerűbb A művészet templomai című olasz ismeretterjesztő sorozat, amelynek decemberi epizódja nem máshová, mint a világ egyik legnagyobb és leghíresebb múzeumába, a szentpétervári Ermitázsba kalauzolja el – ez esetben „virtuálisan” – a látogatóit.
Bevallom őszintén, azért szeretem nagyon ezt az ismeretterjesztő sorozatot, mert minden egyes része nem csak magáról az adott múzeumról szól, hanem mindig valamilyen szélesebb kontextusba ágyazva láttatja a kiállítótér történetét és mesés kincseit. Nincs ez másképp az orosz Ermitázs bemutatása esetében sem, ahol a kontextus szinte adja magát: a múzeum létrejötte gyakorlatilag egyidős a város keletkezésével. Így a dokumentumfilm az I. Péter kezdeményezte városépítéssel és várostörténelemmel paralel mutatja meg, hogy az egyes cárok alatt milyen sorsa volt az Ermitázsnak, majd pedig azt, hogy a cári rendszert, benne a Romanovok uralmát megdöntő 1917-es forradalom, illetve a bolsevik hatalomátvétel hogyan bánt a város egyik gyöngyszemével, ezzel a ma is közel hárommillió(!) műtárgyat magáénak tudható gyűjteménnyel és a múzeum épületkomplexumával.
Az 1703-as alapítástól a napjainkig húzódó város- és múzeumtörténet így egy olyan rendkívül érdekes kontextusba helyezett orosztörténelem-óra, amelynek keretében a kalauz (a sorozatból jól ismert Toni Servillo) minden egyes cárról, majd a bolsevikokról, Leninről, Sztálinról, illetve a múzeum mai régészeiről és restaurátorairól a gyűjteményt is érintő legérdekesebb és legpikánsabb történeteket meséli el. Megtudjuk például, hogy I. Péter, a városalapító a zsánerképekért rajongott, így az első, múzeumba kerülő Rembrandt-remekművek megvásárlását neki köszönheti az Ermitázs. De hallunk arról is, hogy II. Katalin hogyan folytatta a műgyűjtést, például a szintén Rembrandt festette A tékozló fiú hazatérése című alkotás felvásárlásával, s hogy ehhez ez a bővérű, a kultúra és a szerelem terén egyaránt mohó uralkodónő hogyan használta fel az élete során „elfogyasztott” több mint húsz szeretőjét.
De arról is tudomást szerezhetünk, hogy I. Sándor idején hogyan gazdagodott ismét a múzeum a híres Giustiniani-gyűjteménnyel, benne az akkor az Ermitázsba kerülő Caravaggio-festményekkel.
A film jó arányérzékkel ugyanakkor a városnak és az Ermitázsnak azokat a korszakait is láttatja, ahol az uralkodói műgyűjtő szenvedély, valamint a cári önkény sanyargatta szegény nép szenvedései és a meg nem becsült írók – Gogol, Dosztojevszkij – nehéz sorsa ellentmondott egymásnak. I. Miklós korszaka különösen szimptomatikus ebből a szempontból: a cár semmiféle, a társadalmat és a szegényebb néprétegeket érintő reformra nem volt hajlandó, ám a gyűjteményt ő sem hagyta cserben, például a velencei képtár száz festménye ekkor került az Ermitázs tulajdonába, vagy ekkor készült el a cár lánya számára a múzeum híres Aranyszalonja.
A Romanovok uralkodásán ebből a szempontból is végigtekintő dokumentumfilm ezt követően azt is megmutatja, hogy hogyan bántak az Ermitázzsal és a benne lévő értéktárgyakkal a bolsevikok, s hogy ezt korszakot hogyan szenvedték meg az akkori nagy írók és költők, például Szergej Jeszenyin és Anna Ahmatova. De arról is tájékoztat, hogy az Ermitázs előző igazgatójának köszönhetően hogyan került a múzeum ma is folyó régészeti kutatásainak a középpontjába a szkíta kincsek feltárása.
Ha mindezt valaki személyesen szeretné megtudni, átélni és – ha csak a mozivásznon keresztül is – de gyönyörködni az észak Velencéjének is hívott Szentpétervár látképében, valamint az Ermitázs impozáns kiállítótermeiben, az nézze meg A művészet templomai sorozatnak ezt a Michelle Mally rendezte részét is. Nem fogja megbánni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások