Szilágyi Tiborral a Szélfútta levél című darab debreceni premierje kapcsán beszélgettünk.
– A Szélfútta levél című, az 1956-os forradalom 60. évfordulójára készülő darab rendezőjével és szereplőjével, Csikos Sándorral annak idején a Színművészet Főiskolán csoporttársak voltak. Azóta azonban nem játszottak együtt színpadon, nem találkoztak. Milyen ennyi év után újra egy produkcióban szerepelni vele?
– Az az igazság, hogy találkozni találkoztunk, mert a Sándor hetvenedik születésnapját ünneplő esten itt voltunk a debreceni színházban, Almási Évával léptünk fel akkor, aki szintén csoporttársunk volt. Az valóban tény, hogy ennyi éven keresztül közös darabban nem szerepeltünk, de olyan csodálatos mestereink voltak, olyan jó kis közösség voltunk, emberileg, szakmailag is akkora a bizalom közöttünk, hogy ott tudtuk folytatni a munkát, ahol ötven évvel ezelőtt, a pályára készülve abbahagytuk. Most sincs ugyan a darabban közös jelenetünk, de az egészben közösen veszünk részt, s amikor felhívott, hogy felkérne erre a szerepre, akkor természetesen igent mondtam. Már nyáron is találkoztunk a Balatonnál, a dokumentumhalmazok felett, amiket a darabhoz gyűjtött, már sokat beszélgettünk. Én is átírtam a készülő szövegkönyvben néhány részt, illetve akkorra én is megírtam hozzá néhány mondatot, amit ő minden további nélkül elfogadott.
– Tehát már–már társszerzője a darabnak?
– Hát, ha társszerzője nem is vagyok, de a koncepció kialakításának aktív részese mindenképp. S hát színészileg is megérint, szakmailag is nagy kihívás a szerepem. A darabban szereplő rendkívül tehetséges és ígéretes fiatalok számára pedig akár egy posztgraduális képzés is lehet ez a mostani próbafolyamat, ha ellesnek tőlünk, akik nagyapáik lehetnénk, néhány dolgot. Például a töretlen hitünket és lelkesedésünket a pályánkkal és a szerepeinkkel kapcsolatban.
– Mensáros Lászlóval viszont, akinek a darabban az idős énjét alakítja, említi is a darab elején, hogy sokszor játszott együtt. Mi vele kapcsolatban, illetve róla a legkedvesebb emléke, élménye?
– Amikor a börtönévei után visszakerült a pályára, s a Madách Színházban léphetett fel, A mi kis városunk narrátoraként olyan hitelesen szólalt fel, hogy a közönséghez feltett színházi kérdésekre többen is válaszoltak a nézőtérről. Ez azért, azt hiszem, sokat elárul a személyisége varázsáról. De nemcsak vele, hanem a darabban szintén megidézett Tolnay Klárival vagy Darvas Ivánnal is rengeteget játszottam együtt. Amikor elnyertem a Hideg napok egyik főszerepét, amelyben Darvassal, Latinovitscsal és Szirtes Ádámmal játszottunk, ez a film nekem, ugyanúgy, mint Mensárosnak a Bolond április, országos ismertséget hozott. De a kérdésére visszatérve, mindig tudtam, hogy Mensáros nagyon vallásos ember. Én magam egy vallásos katolikus családban nőttem fel, anyám és nagyanyám mellett, mert a szüleim elváltak. De édesapám révén református vagyok, s belülről mind a mai napig gyakorlom a hitemet, s ha külföldön, például Bécsben vagyok, még ott is betérek a templomba gyertyát gyújtani a szeretteimért. Az én hitem azonban – s erre a próbafolyamat, illetve Laci írásainak olvasása közben jöttem rá – sehol sincs ahhoz képest, amilyen szinten ezt Laci megélte és gyakorolta. S az biztos, hogy ez adott neki rengeteg erőt a nagyon nehéz, nagyon küzdelmes életében, s ezzel most, őt a darabon keresztül megidézve szembesülni, nagyon nagy élmény.
-E hhez kapcsolódva kérdezem, hogy milyen érzés eljátszani őt a színpadon. Pontosabban, ahogy a darab felvezetőjében halljuk, megidézni az alakját?
– Igazából tényleg nem arról van szó, hogy eljátszom őt, hanem csak megidézem, a gondolatait próbálom Szilágyi Tiborrá tenni. De minden szerepemmel így vagyok, s ezt meg is írtam a Gondolatmonológ című könyvemben. Gondoljon bele, Arthur Miller darabját, a Lefelé a hegyről címűt 226-szor játszottunk. A 180. előadás körül, az után feltettem magamnak a kérdést, hogy mire gondoltam vajon a darab idején. Felidéztem, s leírtam a gondolataimat. Mert ha Arthur Miller szereplője, Lyman Felt sír, zokog, nevet, az valahol Szilágyit csalogatja elő magából. S most is így tudom megmagyarázni, hogy Mensáros felidézése, illetve az ő érzéseinek előhívogatása kapcsán mit érzek.
– Az 1956-os személyes emlékeire is kíváncsi lennék.
– Ez azért nagyon fontos, mert mi Csikos Sándorral szemtanúi voltunk az eseményeknek, gimnazistaként éltük meg a történteket, ő Debrecenben illetve Karcagon, én pedig, azt kell mondjam, a tűzfészekben, mert a Kilián laktanyához közel laktunk a 8. kerületben, s én bizony láttam az osztálytársaimat meghalni. Akik nem feltétlenül harc közben haltak meg, hanem például úgy, hogy sorban álltak az utcán kenyérért, s ott voltak eltemetve a téren. A szüleim válása miatt én édesapámnál hétvégi gyerek voltam, de ő ’56-ban az új családjával elhagyta az országot. S előttem van, ahogy búcsúzkodunk, hogy aztán a ’60-as évek közepéig ne is láthassuk viszont egymást. Sérült az apa-fiú kapcsolatunk amiatt, hogy a fejlődésem szempontjából a legfontosabb éveimben nem tudott velem lenni, ami óriási fájdalom. Az apámmal való jó tíz évre megszakadt kapcsolatom az én, úgymond, személyes érintettségem ’56-tal kapcsolatban, aminek a fájdalmát a verseskötetemben, az Emlékszilánkokban meg is írtam.
– Azon kívül, hogy most itt próbál, majd pedig játszik Debrecenben, milyen produkciókban láthatjuk, illetve mire készül még a közeljövőben?
– Jelen pillanatban három darabban játszom ezen a debreceni darabon kívül. Molnár Ferenc Olympiájában, Murray Schizgal Második nekifutás című darabjában, amelyben főszereplő vagyok, de magam is rendeztem, és az egyik Anna Gavalda-regényből, a Szerettem őt-ből készült adaptációban Györgyi Annával. Januárban kezdek próbálni egy amerikai darabban, Ronald Harwood Szembesítésében. Ami azért is rendkívül érdekes, mert Szabó István ebből a darabból készült filmjében azt a színészt, Harvey Keitelt, aki a filmben ugyanúgy Steve Arnold őrnagyot játssza, mint most én a darabban, én szinkronizáltam. Ezen kívül a veszprémi színházban Heilig Gáborral fogunk a verseskötetemből egy önálló estet csinálni, és szó van még egy Ibsen-darabról a soproni színház, Zenta és a Nemzeti Színház hármas koprodukciójában.
-Köszönjük az interjút, sok sikert kívánunk a Szélfútta levél premierjéhez, s kívánjuk, hogy ez a hihetetlen lendülete s pályájába vetett hite soha ne hagyja el!
Gyürky Katalin
Hozzászólások