Üzenet a huhogókhoz

Most jött el a pillanat, hogy megálljunk egy szóra. Először is, nem vagyok foci..zi, olyannyira nem, hogy csak a legelemibb szabályokkal vagyok tisztában. Kevésbé felfokozott hangulatban nem is nagyon nézek meccset, azt sem tudom, ki, kicsoda, a külföldi, nagy, pénzszagú foci meg aztán pláne nem csikol fel. Persze, vállalom a köpködést, elismerem, hogy ez nem erény, de számos oka van annak, hogy ez így alakult, ezekkel most nem foglalkoznék. Mindettől függetlenül én is magyar embernek tartom magam, már könyv is volt a kezemben, sőt sört is ittam már meccsnézés közben.

De ez a mostani helyzet teljesen más. Most kezdtem el igazán meccset nézni, szurkolni, részese lenni annak a széles néptömegnek mely mostanság egy hideg „Csá!” helyett úgy köszön, hogy „Hajrá MAGYAROK!”
Merthogy most ez van, erről beszélünk, ezt nézi velem együtt boldog-boldogtalan. Szurkol, kiabál, aggódik, s néha felszisszen. Képzeletben vonul a francia utcákon, rigmusokat skandál, és örül a sikernek, úgy igazán, tiszta szívből. Merthogy ez az egyetlen dolga az itthon maradóknak: nézni, szurkolni, felszisszenni, reménykedve okoskodni, matekozni, hőbörögni, sört inni.

S hogy mit adott nekem, nekünk ez a néhány fiatal srác a focipályán? Túlzás nélkül mondom: nem tudom szavakba önteni. Hitet, önbecsülést, büszkeséget, az összetartozás érzését vitathatatlanul. A többit meg nem kell leírnom, érezzük.

Ellenben érthetetlen módon, minden sikerünk ellenére megjelentek a kétkedők, a huhogók, a lenézők, azok, akik mindazt amit ez a néhány srác adott a nagyvilág összmagyarságának, semmibe veszik.

Mélységesen megosztotta a közvéleményt egy ártatlan gesztus, miszerint tegyék ki a társasházakra a nemzeti lobogót az Eb idejére, van, aki itthonról szégyenérzetének adott hangot a magyar szurkolók sajátos rigmusai miatt, a keddi továbbjutás kapcsán pedig olyan véleménnyel is találkoztam, miszerint, eddig jóformán semmit sem csinált a válogatott, hiszen, ha 16 csapatos lenne a torna, akkor még csak most kezdődne. Persze, ha nagyanyámnak töke lett volna, akkor meg ő lett volna a nagyapám. Mindezek mellett pedig még nem is említettem az izraeli barátai vendégszeretetét élvező „honfitársunk” "falábúzós" förmedvényét.

Labdarúgást nagyon hanyagul követőként, pályán kívüli magyarként csak egyet kérhetek ezen hangok képviselőitől: hallgassanak el, és szégyelljék magukat! Végre van valami, egy konkrét eredmény, ami összekovácsolta a világ magyarságát, amire közösen, együtt lehetünk büszkék, közös eufóriát érezhetünk. 43-44 évente egyszer hallgassanak el, kérem! Mert ha nem így tesznek, akkor rosszat tesznek a többségnek. Ugyanis, ha a maguk véleményével foglalkozunk, ha megosztjuk, felszámoljuk, felégetjük a közös örömöt, akkor ilyet csak 44 év múlva érezhetek újra. Annyi időm meg nem biztos, hogy van. Csak egyszer, szépen kérem: örüljenek és hallgassanak el, végleg és örökre!

KB