Nem röhögni, nem viccelni. Parlamentünk nemrég megszavazta, hogy a vak horgászoknak nem kell állami horgászjegyet váltani, azaz nem kell leperkálni évente kétezser forintot. Elég nagyvonalúan jártak el kevély döntéshozóink, bár kapásom sincs abban a tekintetben, hogy hány vak horgász lehet Magyarországon, nemhogy fogásom. Mindenesetre ők most mentesültek e tehertétel alól, igaz, a jóval többe kerülő területi jegyeket nekik is meg kell vásárolniuk, azaz nem sokkal olcsóbban tarthatják ujjukat a damilon, mint eddig.
Ha vak horgász lennék, nemigen lubickolnék fényességes harcsaként a sekély vízben, mert úgy érezném, ennél azért látványosabban is lehetne segíteni rajtam. Nem akkor, mikor horgászni megyek, hanem úgy általában, amikor élni szeretnék. A sötétben tapogatózók napi gondjai Magyarországon vélhetően sokkal súlyosabbak ennél (akadálymentesítés, közlekedés, munkahely), minthogy benyeljék a horgot egy ilyen kétezres csali érzékelése után. Akár még sértő is lehet – bár ezt inkább döntsék el a vak horgászok.
Mindenesetre minden oktalan és morbid poénkodást mellőzve néhány területen még segíthetne hasonló stílusban a nagyvonalú Állam bácsi a rászorulókon: az impotenciával küzdők kaphatnának szabadórát a 4-esen feszítő prostiktól (ölelésre nekik is szükségük van azért), a süketek nyerhetnének ingyenbelépőt a koncertekre (a színpadi show-t látják), a cukorbetegek meg alanyi jogon juthatnának hozzá havi 28 kiló fehércukorhoz (nagy a család). Mindezt csak azért, hogy még egyértelműbb legyen: a fejlődés vitathatatlan, az előrelépés megkérdőjelezhetetlen, a problémák lassan láthatatlanok. A vak horgászok persze önmagukban is nagy fogásnak ígérkeztek, kár, hogy aranyhal helyett csak snecit kaptak, kívánságok nélkül. De legalább a vak is láthatja, miként etetnek be az urak a Parlamentben.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások