Hányszor hallom és vettem, veszem magara nézve is igazságtalannak az általánosítást: „jaj, ezek a mai fiatalok!" Bizonyára azért éreztem és érzem bántónak ezt a közhelyes, üres kijelentést, mert van benne valamiféle igazság. Tény és való, hogy sokszor elszomorító példákat látok, néha aggódom, amiatt, hogy kik képviselik majd a jövőt, kik viszik előrébb vagy taszítják sárba ezt az országot, ezt a népet. Ledöbbent az önfelismerés, amikor belegondolok, hogy a szüleim, nagyszüleim miket kibírtak, hogyan éltek, mennyiből, s hogyan keresték meg a tulajdonképpeni semmit, s hogyan csináltak abból gigászit. Puhánynak, nullának tűnhet az én nemzedékem, amikor hisztizünk a klíma nélküli buszon, a lemerült okostelefon miatt, miközben néhány évtizede még kisbabák haltak meg pusztán azért mert vagy kaja nem volt, vagy gyógyszer, vagy egyik sem: csak háború volt, meg nyomor volt, meg szegénység volt.
De a hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak. Dél körül éppen hazafelé tartottam egy kölcsön kapott robogóval, ami a Budai Nagy Antal-Vámospércsi kereszteződésben a lámpához érve már egyre nehezebben vánszorgott, s majdnem a síneken teljesen meg is állt. Még nem tudom, mi baja lehet, de teljesen befogott az első fék, és sehová sem mozdult a szerkezet. Tolni nem tudtam, a kisvasút közelgett, idióta módjára minden erőmmel elkezdtem elvonszolni a 100 kilós járgányt az útból. Percenként 10 centit haladtam, tikkadt a fejem a sisakban, elkeseredésemmel és kétségbeesésemmel csak szomjúságom tudott versenybe szállni.
Sziszifuszi küzdelmem már épp kezdtem feladni, amikor a semmiből odaszaladt hozzám két huszonéves srác. Szó nélkül felkapták a motort, és kitették a járdára. Kérdezték, hogy mi a baj, mondtam nekik, aztán annyit javasoltak, hogy hívjak fel valakit, aki gép előtt van, és meg tudja nézni, hogy ilyenkor mi a teendő. Aztán elnézést kértek, hogy nem tudnak többet segíteni, de siettek valahová. Teljesen megdöbbentem, szóhoz sem jutottam, piszkosul örültem nekik. Pár perc múlva visszatértek, s a következőket mondta a srác: „Figyelj, segítünk, tegyük odébb a motort a hűvösbe, gondoltuk, itt a napon megsülsz, mire segítség jön.” Megkaptuk a gépet, a már egy fa árnyéka alatt találtam magam egy működésképtelen motorral, de nagy örömmel a szívemben.
Pontosan tudtam, hogy ennek az egész útnak és rémtörténetnek egyetlen célja és értelme volt: tapasztalni egy kis emberi önzetlenséget, jóságot. Fél óra múlva kiengedett a fék, s haza tudtam tolni a motort. Kilométereken át toltam hazáig, nem volt könnyű, nem volt álom, de boldoggá tett a tudat: érdemes végigcsinálni, van még itt emberség, van még szellemi tartalék bőven, FIATALOK!
SKB
Hozzászólások