Török Ferenc legújabb, 1945 című filmjét, a Miamiban megrendezett Zsidó Filmfesztivál narratív kategóriájában díjnyertes, és a Berlinale Filmfesztiválon harmadik helyezett alkotását a debreceni nézők Magyarországon szinte elsőként, az április 19-ei budapesti díszbemutató után egy nappal, közönségtalálkozóval egybekötve tekinthették meg az Apolló moziban. A Szántó T. Gábor novellájából írott forgatókönyv alapján készített nagyjátékfilm történelmünk egy, eddig filmvásznon még fel nem dolgozott korszakát tárja elénk.
Azt a közvetlenül a II. világháború után bekövetkező történelmi helyzetet, amikor az 1944-ben koncentrációs táborokba hurcolt zsidó honfitársaink közül néhány szerencsés hazatérhetett. Török Ferenc filmje egy magyarországi kis faluba kalauzolja a nézőt, ahol a falu első embere, a jegyző épp a fia lakodalmára készül. A szerep kedvéért tíz kilót hízó, így a hatalmát a terebélyes testalkatával is érzékeltetendő, jegyzőt játszó Rudolf Péter félelmetes karakter a filmben: az a figura, akivel látszólag minden rendben van, akit látszólag szeretnek és tisztelnek a falu lakói, miközben – s Rudolf Péter játéka ezért is zseniális – minden egyes gesztusa, mozdulata a zsarnoki hajlamáról, a gonoszságáról és a haszonleséséről árulkodik. Az ilyesfajta karakternél ezekkel a tulajdonságokkal addig nincs is semmi baj, amíg nem kezd el valami miatt szorulni körülötte a hurok. Mert akkor rettegni kezd. S jaj annak, aki ilyenkor a közelében van.
A „hurok” szorulását itt egy fel nem dolgozott, s számos honfitársunkban komoly traumát jelentő helyzet okozza: egy nap két zsidó (Angelus Iván, Nagy Marcell) vonattal, hatalmas ládák kíséretében érkezik meg a falu vasútállomására, a ládákban állítólag illatszereket szállítva. Az állomásfőnök (Znamenák István) azonnal jelenti a történést a jegyzőnek és a rendőrnek, s innentől kezdve Török Ferenc filmjében elindul a lavina. A két titokzatos idegenről ugyanis nem tudni, nem azok rokonai, „küldöttei”-e, akiktől – derül ki a történetből – a deportálás idején, illetve azt megelőzendő a falu nem zsidó lakosságának „szemfülesebb” része eltulajdonította a házát, a vagyonát, illetve a jegyzőék esetében az azóta is családi vállalkozásban működtetett drogériát. Az ügyben érintett lakosok – a jegyzőn kívül a „jóbarát” Bandi (akit Szarvas József alakít), annak felesége (Szirtes Ági), a jegyző felesége (Nagy-Kálózy Eszter) és házasulandó fia (Tasnádi Bence) – mind-mind másképp reagálnak a nem várt eseményre. A szereplők reakcióinak különbözőségével – tudtuk meg Török Ferenc rendezőtől a közönségtalálkozón – a magyar társadalomban élők egy nem várt szituációra adott tipikus válaszait kívánta érzékeltetni. Arra a szituációra, amikor – sajnos sokan, mint ahogyan a jegyző is – biztosak voltak benne, hogy „onnan” úgysem tér vissza senki, és nyugodtan magukénak tudhatják a zsidóktól elzabrált vagyont.
A helyzetbe és a férje basáskodásába már a történtek előtt „belebolonduló” jegyzőfeleség, a menekülés útját választó, s az esküvőt meghiúsító fiú, a történtek súlya alatt összeroppanó, s öngyilkosságba menekülő Bandi, s az ide-oda kapkodó, a felelősséget magáról elhárító jegyző helyzetre adott válaszának tragédiáját fokozza, hogy a zsidók egyáltalán nem a vagyonuk visszaszerzése miatt jöttek vissza a faluba.
De hogy miért, azt nem szeretném elárulni. Inkább javaslom, hogy mindenki nézze meg Török Ferenc több vonatkozásban hiánypótló és különleges alkotását. A hiánypótlás és a különlegesség ennél a rendezésnél összefonódó, egymást kiegészítő kategóriák: a filmtörténelemben eddig hiátust képező korszak feldolgozása itt ugyanis fekete-fehér formában történt meg. Ennek oka – avattak be ennek titkába a közönségtalálkozón az alkotók – egyfelől az, hogy a fekete-fehér filmkockák sokkal drámaibb hatást keltenek, mint a színesek, s ehhez a „gyászfilmhez” ez illett. Másfelől minden ’45-ből fennmaradt dokumentum, amit az alkotók felhasználtak a film készítéséhez, fekete-fehérben maradt ránk. De a fekete-fehér megoldás ad lehetőséget arra is, hogy a film mintegy „visszahelyezkedjen” a filmtörténelembe: mintha időben, rögtön a háború után forgatták volna…
A fekete-fehér megoldás mellett a világhírű Ragályi Elemér operatőr hosszú snittjei, egy-egy tárgyra és szereplőre hosszasan fókuszáló fényképezési technikája szintén nagy erénye a filmnek. A pörgős ritmusú filmekhez, a másodpercről-másodpercre változó filmkockákhoz szokott nézőnek így valóban van lehetősége „visszalassulni” a háború utáni korszakba, s megélni, hogy a film végén a faluból újra vonattal távozó zsidók – ismét ártatlanul, mint az elhurcolásukkor – megint olyan történéseknek váltak az előidézőivé, melyekről egyáltalán nem tehetnek.
Gyürky Katalin
Fotók: Pénzes László
Hozzászólások