Ahány ember, annyi Bartók-emlék ma Magyarországon. Nem, nem túlzok, persze, nem arról van szó, hogy az átlagembernek rögtön, kapásból beugrik a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének bármelyik műve. Inkább arra, hogy Bartók Béla így vagy úgy, de ott lapul a magyar köztudatban.
“- Jó estét, székelyek! – Jó estét, Bartók Béla! – szólt a válasz kórusban. Kis idő múlva: – Na, viszontlátásra, székelyek! – Viszontlátásra, Bartók Béla!”
Nekem ez az Este a székelyeknél című régi kabaréciklus jutott eszembe, melynek kapcsán újra eljuthattam a zseni munkásságához, az általános iskolai tanulmányaim után. S bizony, ez a Bartók-tétel hátborzongató szépségű és tisztaságú, az életmű egy briliáns darabja, érdemes elővennie bárkinek. Azt azért sokan tudjuk, hogy Bartók és Kodály Zoltán neve összeforrt a népzenegyűjtéssel, nekik is köszönhetően nem merültek feledésbe értékes zenék, énekek.
“Szürke kis ország ahol születtél,
És büszke vagy magadra, mert megszöktél.
A hely, ahol éltél, hírnevet nem kapott,
Nem innen jött Chaplin és Bartók sem maradhatott.”
Hobo Blues Band – Emigráns blues
A ma éppen 140 éve született zeneszerző hatását és megkerülhetetlenségét támasztja alá a fentebb idézett HBB dalszöveg is. Lám, nem kell ahhoz véresszájú komolyzenei fanatikusnak lenni, hogy szembejöjjön velünk Bartók neve. A blues bömbölő baritonja, Földes László szövegében utal rá, hogy a művész 1940-ben a háború borzalmai elől egészen az Egyesült Államokig menekült. Mielőtt sort keríthetett volna a tervezett hazatérésre, ott érte a halál 1945. szeptember 26-án.
Bartókot sokan különcnek tartották, zenedarabjait nehezen fogadták be, barbárnak nevezték egyes zenekritikusok, ő erre válaszul megírta az ugyancsak nagyon ismert Allegro Barbarót, a barbárság paródiáját. Alapmű.
Távol álljon tőlem, hogy a zeneértők kottafejekkel díszített köntösében tetszelegjek, bátran idecitálom egy harmadik, egyetemes Bartók-élményét a magyaroknak. A nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek végéig fontos volt, hogy az a bizonyos elsején kézhez kapott boríték hány “bartókot” rejtett. A zeneszerző arcképe volt ugyanis látható a zöld színű, sokáig a legnagyobb címletnek számító ezerforintoson. A bankjegyet 1983. június 27-én helyezték forgalomba, és 1999. szeptember 1-én vonták be, vagyis 16 éven át mindannyian minél több példányban szerettük volna birtokolni Bartók zöld színű portréját. Az új ezresre már nem ő került, ezzel némileg kikerült Bartók Béla a magyar mindennapokból. Utána maradt, aki volt: mérhetetlenül gazdag zenei örökségünk egyik géniusza.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások