A Szuperhősök című filmről
Annak ellenére, hogy a film címe egyáltalán nem ezt sugallja, az olasz mozi nagymestere, Paolo Genovese ez alkalommal is egy szívet-lelket megrengető, hamisítatlanul romantikus történettel kápráztatta/kápráztatja el a közönségét. A Szuperhősök című filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
Az olasz film a szerelemről, az időről, és a szerelemben eltöltött időről szól. Két rendkívül megnyerő emberről, Annáról és Marcóról, az ő sorsszerű találkozásukról, és az együtt töltött, bő tíz évüknek korántsem kronologikusan bemutatott eseményeiről. Két olyan emberről, akiknek az életét az idő és az időhöz való viszonyulás nagymértékben meghatározza. Anna grafikus, és Szuperhősök című képregénysorozata – innen a film címe – azt is taglalja, hogy egy-egy szerelmespár mikortól válik szuperhőssé? A kapcsolatuknak mi az a pontja, amit túlélve, amin túllendülve már mintha nem is földi halandók volnának, hiszen rohanó világunkban, ahol az emberek általában kapcsolatról kapcsolatra száguldoznak, minden egyes együtt töltött nap, hét, hónap felér egy bajnoksággal. A szuperhős címért induló bajnoksággal. A véletlenül megismert párja, Marco pedig, akivel egy klasszikus szerelem első látásra szituációban hozza őket össze a sors, fizikus, aki Einstent követve úgy véli: idő nem is létezik. Az csak társadalmi konvenció, ahhoz kell, hogy tudjunk olyan kifejezésekkel operálni, mint múlt, jelen, jövő.
Erről a két, nemcsak az időről, hanem úgy általában az életről is nagyon különös módon, de közben végtelenül szerethető módon gondolkodó emberről szokás azt mondani: az Isten is egymásnak termetette őket. S valóban, a Jasmine Trinca megformálta Anna és az Alessandro Borghi alakította Marco között olyasfajta rezgés van végig Genovese filmjében, amilyet tényleg nagyon ritkán látni a vásznon, és ami miatt végig szurkolunk a pár boldogságáért, azért, hogy az tényleg örökké tartson.
Ám az olasz rendező nem arról híres, hogy a filmjei csöpögnének. Genovese a rengeteg romantikus jelenet ellenére a két fiatal együtt töltött tíz esztendejében ugrálva feltárja a kapcsolat – s ezáltal bármely kapcsolat – árnyoldalait is. Azaz, természetesen Anna és Marco között sem mindig minden fenékig tejfel, de Genovese filmje arról győz meg bennünket: ha akkora a szerelelm két ember között, mint itt a főszereplők között, akkor semmi komoly baj nem történhet.
Vagy mégis? Vannak olyan faktorok, amelyek a kapcsolaton kívülieknek tűnnek, de egyetlen pillanat alatt tönkre tudják tenni az addigi gyönyörű életet? Beleszólnak a holtomiglan-holtodiglannak hitt viszonyba, s ellehetetlenítik annak örökkévalóságát? S ha így van, mit kezdjünk Marco tanításával, mely szerint az idő nem létezik? Hisz úgy tűnik, hogy az az egyikük számára valamiért mégis vészesen fogyóban van. Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek ott vannak a filmben, és amelyekre a film nagyjából meg is adja a választ. De csak nagyjából. Mert ennek az alkotásnak számos olyan oldala is van, amit a nézőnek magának kell a látottak alapján végiggondolnia. Például azt, hogy az idő fogytán Anna helyesen dönt-e, amikor döntéséből kihagyja Marcót, pedig a döntésének épp a férfi életére lesz a továbbiakban kihatása? S ezzel összefüggésben, vajon van-e olyan döntés, amit a másiknak már nem tudunk megbocsátani? A szerelem ereje ellenére sem?
Elnézésüket kérem, de muszáj egy személyes élménnyel zárnom a mondandómat, egyben ezzel ajánlanom ezt a filmet. Olyasvalamivel, ami még nem nagyon történt meg a sűrű mozinézős életemben. Itt ugyanis az alkotás végén még a férfi nézők is sírtak. Mindenki, aki ott volt a teremben. Ha valaki tehát meg akar rendülni, de ezt jóélesően tenné, ne hagyja ki a Szuperhősök című filmet. Egy életre emlékezni fog rá, azt garantálom.
Gyürky Katalin
Hozzászólások