A Páholy Lakásszínház és Irodalmi szalon közönsége különleges kulturális élmény részese lehetett 2025. október 4-én. Mácsai Pál ezt a helyet választotta a Műhelylátogatás című estje ősbemutatójához. Ez nem véletlen, hisz Végh Veronika meghívására már többször járt a Páholyban és az Odeon Színház színpadán, és ismerve a két játszóhely dinamikáját, közönségét itt szerette volna elsőként bemutatni a sok éven át dédelgetett és formált produkciót, amely több volt egyszerű előadásnál, betekintés egy alkotó ember belső világába, a művészet születésének pillanataiba. Aki azon szerencsések közé tartozott, mint én, hogy elsőként láthatta ezt a versekből, prózákból és némi zenéből álló összeállítást, egész biztosan másképp olvas el egy verset, mint azelőtt.
De hogy mi is történt ott a színpadon?
Kétszer láttam az Azt meséld el, Pista! előadást és emlékszem mindkét alkalommal az volt az érzésem, hogy Mácsai egy zseni, mert hiába a díszlettelen színpad, ez a nagyformátumú színész olyan élettel töltötte meg, amire csak az igazán nagy tehetségek képesek. Lehet, hogy elfogult vagyok, mert már a Nyolc évszakban „beleszerettem” és a Terápia sem oldott a rajongásomon, de nem volt olyan produkciója, ami miatt ne lépett volna még feljebb egy-egy fokkal azon a képzeletbeli lépcsőn, amely a színészi tehetséget méri.
Amikor megkaptam az emailt, hogy Mácsai Pál a Páholy közönsége előtt tart ősbemutatót, nem volt kérdés számomra, hogy ott leszek. Bármivel is készül, nekem látnom kell. És ahogy helyet foglaltunk -mi az összeszokott színházszerető közönség-belépett a színpadra Ő, a fekete galléros pólóban, a zakójában és elkezdett hozzánk beszélni. Megmutatta nekünk, hogyan tanul verset a színész azt, hogy milyen munka áll egy-egy szöveg értelmezésében, hogy mennyire együtt kell dobbannia a szívnek a vers ritmusával, a rímekkel, az egyszerű szavakkal és a nehézsúlyú mondanivalóval. Majd továbbmegyek: megmutatta nekünk, hogy ő Mácsai Pál honnan indult, hogyan, kiktől tanult, mit élt át pályakezdő színészként a színpadon és a takarásban, és mi láttuk őt, a sármjával, az esendőségével és az erővel, karizmával, ami benne lakik. Úgy láttuk, ahogyan ő meg akarta nekünk mutatni. Részletgazdagon és komplexen. Egyhuzamban, röpke 120 percen át 12 szerző műveim keresztül éltük Mácsai életét, láttuk meg a Nyugatosokat, kaptunk sztorikat Jókairól, Petőfiről és Szendrey Júliáról. Sosem fogom ezután már úgy olvasni a Szeptember végén-t vagy az Ódát, ahogy ezelőtt. Mácsai olyat mutatott meg, amitől úgy érzem, az én verseket kedvelő énem eszköztára szégyenszemre, -így ötven felé- új elemekkel bővült, és amikor ma levettem egy verses kötetet a polcról és újra elolvastam néhány kedvencemet ízlelgettem a szavakat, a hangsúlyokat kerestem, vajon mire gondolt a költő? Vajon Mácsai ezt vagy azt a verset hogyan élné? Mert ő nem csak verset mondott tegnap este, ő a versben élt, szavak voltak a ruhái, az írásjelek a cipője és a hangja a vers dallama, tulajdonképpen ő maga lett a vers. No és a próza? Amikor Tóth Krisztina Verset állva! szösszenetét hallgattuk, akkor azt éreztem a múlt és a jelen összefonódott, és hogy ebben a varázslatban rejlik a kultúra jövője. Az elővett művek közötti anekdoták meg beleégtek az agyamba. Aztán „elfogyott az idő” hiába szerettünk volna az eltűnt idő nyomába osonni, mert úgy kellett abbahagynia, hogy még a Walesi bárdokat el sem mondta.
Az egész este különleges volt, betekintés egy alkotó ember belső világába, a művészet születésének pillanataiba. A színpadon nem csupán egy színész állt, hanem egy gondolkodó, egy ember, aki önmagát és a kultúrát vizsgálja. Majd a végén bennünket is megkérdezett. Kritikára vágyott, mit változtasson, nem volt-e túl hosszú? Nekünk? Ülnénk bármeddig, ha ő beszél a színpadon, és dalokat is hallgatnánk még, akár két felvonásban is, hétről hétre, mert Mácsai Pál minden megszólalása mögött érezni lehetett az évtizedek alatt felhalmozott tudást, tapasztalatot, a színház és az emberi lélek iránti mély tiszteletet. A Műhelylátogatás cím feltételezem nem véletlen: én valóban úgy éreztem, mintha beengedtek volna egy mester műhelyébe, ahol szavakból, emlékekből, történetekből formálódik valami egészen páratlan élmény. Az est egyszerre volt vallomás, szellemi kaland és meghívás a közös gondolkodásra. A Páholy közönsége feszült csendben figyelte, hogyan alakul az este, minden gesztus, minden szünet jelentéssel telt meg. Ritka az ilyen pillanat, amikor a művészet és az ember találkozása ennyire őszinte, ennyire megismételhetetlen.
Bátran kijelentem, hogy nem túlzás azt mondani, kultúrtörténeti pillanat tanúi lehettünk. Egy est, amely egyszerre idézte meg a klasszikus színház szellemét és a jelenkor kérdéseit. Mácsai Pál most is bebizonyította a színház nem csupán előadás, hanem párbeszéd, múlt és jelen, alkotó és befogadó, ember és ember között.
Török-Papp Csilla
Hozzászólások