Az immár országosan 10. alkalommal megrendezett, Idén nyáron vissza a moziba alcímmel futó Vertigo Filmhét debreceni „kirendeltsége”, az Apolló mozi 2023. augusztus 28-a és 31-e között négy alkotással: két premier előtti vetítéssel és két művészfilm (újra)játszásával várja a közönségét. Nos, a nyitó nap, augusztus 28-a Ken Loach brit rendezőfenomén utolsó filmjével, a The Old Oak – A mi kocsmánk levetítésével olyan erősnek bizonyult, hogy aki jelen volt, biztosan meg akarja nézni a többi nyárbúcsúztató alkotást is.
Aki viszont most nem látta ezt a brit faluban, Durhamban játszódó megható és mélységesen emberi történetet, az az eljövendő, novemberi premierje idején majd mindenképp pótolja be. Mégpedig azért, mert egy olyan alkotást fogadhat be, amelyet, azt hiszem, ebben a „migránsozós” világunkban mindenkinek látnia kéne. Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy Loach filmje valamiféle didaktikus tanmese a nyugat-európai népesség és az arab országokból menekültek „ajánlott” együttéléséről, azt már most megnyugtatom: egyáltalán nem így van.
Mégpedig azért nem, mert a rendező ebben a vászonra álmodott történetében szándékosan kerül minden, a bevándorlással és a bevándorlókkal kapcsolatos, valamint az őket „fogadókkal” szembeni sztereotípiát.
És ezt paradox módon úgy éri el, hogy nem egy, nem két, de még csak nem is három, és korántsem csak fekete-fehér hozzáállást láttat a filmjében, hanem igen sokfélét, és mindegyik esetében a viselkedés mögött rejlő motivációk, pszichés háttér, gondolkodásmód mögé is „benéz”.
Ehhez tökéletes helyszín a település egyik központi helye, a kocsma, a The Old Oak, amelynek ajtaját a tulajdonosa, Mr. Ballantyne, azaz T. J. (Dave Turner) mindenki előtt nyitva hagyja: itt söröznek rendre a helyi, tősgyökeres, patrióta családok férfi leszármazottai, de ide tér be az az asszony, Laura is, aki minden erőfeszítésével azon van, hogy a faluba érkező, az Aszad-rezsim elől menekülő, a túlélésért küzdő családokat valahogy el tudja látni a falu. Lakhellyel, élelemmel, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokkal. Aminek persze a tősgyökeresek nagy többsége egyáltalán nem örül, és ez iránti ellenszenvét nem mással, mint a kocsmárossal osztja meg.
Így látszólag T. J. két tűz közé kerül: ő kéne, hogy képviselje az egyensúlyt a helyi erők és a migránsokat támogatók jóval kisebb tábora között. Ám a film T. J. alakját a középpontba állítva azt mutatja be, hogy hogyan borul fel ez az egyensúly annak köszönhetően, hogy a kocsma tulajdonosa kezd egyre inkább a migránsokkal szimpatizálni. Ám ezt sem azért teszi – s itt mehetne el elcsépelt irányba a film, de szerencsére nem teszi –, mert az egyik arab család legidősebb lánygyermekével, Yarával (Ebla Mari) jó viszonyba kerül, hanem sokkal inkább azért, mert neki is megvannak a maga, az évek során már megélt veszteségei.
S Loach filmjében ettől kezdve ezen az emberi tényezőn lesz a hangsúly: azon, hogy ha valaki már keresztülment megpróbáltatásokon, valóban húsbavágó történéseken, jóval toleránsabb tud lenni minden olyan embertársával szemben, aki alól éppen kicsúszott a talaj.
Így a menekültekkel szemben is – de nem csak azokkal szemben. T. J. és Laura ugyanis a helyi közösség szegény tagjaiért is felelősséget érez, nem csak a sokak szemében a közösségre átkot hozó migránsokkal szemben humánus. S amikor T. J.-ék ezen indíttatásból, Yarával karöltve kiötlik, hogy hogyan lehetne a két közösséget közel, közelebb hozni egymáshoz, elszabadul a pokol… A migránsellenes falubéliek bosszúja az a fordulópont, ahol a néző azt érzi: T. J.-ék küldetése nem sikerül, nem sikerülhet, mert túl sok a rosszindulatú ember, túl sok az áruló – a rendező értelemzésében túl sok az olyan érzéketlen ember, akinek fogalma sincs mások szenvedéséről. Mert ő maga még nem került igazán bajba.
Aki viszont már volt életében benne a slamasztikában – mutat rá és hangsúlyozza Loach filmje –, az nem adja, soha nem adhatja fel.
Azért nem, mert az egykor megélt szenvedése által szó szerint testvérének kezdi érezni még a látszólag mentalitásban és habitusban tőle nagyon távol álló embert is: lásd az arab népesség tagjait mint a nyugat-európaitól eltérő vallással, kulturális identitással és szokásokkal bírókat. Mert ennek a testvéri köteléknek és szeretetnek a kialakulásakor megszűnik minden fent említett különbség. Az ősi, minden emberben ott lévő érzések: az átélt veszteségekből fakadó empátia, a szülők iránti szeretet, a gyermekek védése-óvása eltöröl mindenféle etnikai vagy vallási távolságot.
Szívbemarkoló, könnyfakasztó történet tehát Loach filmje, amit, ismétlem, azért kéne mindenkinek látnia, hogy a megtekintése után, ha eddig még nem tette, minden egyes embertársára – bőrszíntől, nemtől, etnikai és vallási hovatartozástól függetlenül – mint a szenvedésben testvérére tudjon (fel)tekinteni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások