A 2023. augusztus 28-a és 31-e között Debrecenben is látogatható Vertigo Filmhét második napján egy eredetileg 2022 novemberében debütált, de bármikor újranézhető művészfilm került a vászonra. A világhírű dán regény, a Janne Teller írta Semmi mozgóképes adaptációja, amelynek az aktualitása a 2000-ben napvilágot látott irodalmi mű, és annak bő két évtized múlva bekövetkező filmrevitele óta egyre csak erősödik.
Kapcsolódó cikkünk:
Soha ne add fel! – A The Old Oak – A mi kocsmánk című filmről
Bevallom őszintén, mivel ez esetben egy korábban már bemutatott filmre látogattam el a debreceni Apolló moziba – amit nem is értek, hogy eddig hogyan hagyhattam ki –, kicsit bővebben tájékozódtam róla a megtekintése előtt. A regényt alaposan ismerve ugyanis érdekelt, hogy mit szóltak a kritikusok a mű filmváltozatához, annak tudatában, hogy a regény egy rövid ideig tartó, a témája miatti felháborodás után tényleg világhírnévre tett szert.
Nos, mindaz, amit a filmről és a filmmel kapcsolatban olvastam, kissé lehűtötte a várakozásomat, ugyanis a Trine Piil Christensen és Seamus McNally rendezte Semmit sok vonatkozásban elég keményen bírálták az elmúlt majd’ egy év során.
Kifogásolták például, hogy a „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. És ezért semmit sem érdemes csinálni” tételmondatokat hangoztató, magának a fa tetején nyugalmat találó Pierre Anthont mintegy a többiek fölé magasodó, elérhetetlen Istenként testesíti meg az őt játszó Harald Kaiser Hermann a filmben, akinek mintha az „alattvalói” lennének az osztálytársai.
Kritizálták az alkotásban a szereplők jellemének fekete-fehér és kiszámítható jellegét, illetve azt is, hogy a kamaszok családi állapotáról, szüleikhez fűződő viszonyáról vajmi keveset érzékeltet velünk az alkotás.
Én azonban, megtekintvén a Semmi című filmet, mindezt erősen cáfolnám. Ha ugyanis Pierre Anthonnak valóban „csupán” alattvalói volnának az osztálytársai, épp, hogy nem kívánnának a tételmondataival szembemenni, s nem találnák ki a kezdetben ártatlannak tetsző, ám hamar kontrollálhatatlanná váló „játékukat”, a fontos dolgok összegyűjtését mint az élet értelmének bizonyítékait.
Az lehet, hogy Harald Kaiser Hermann kissé túljátssza a szerepét, ám a játékával véleményem szerint épp a kamaszokra amúgy is jellemző lázadásra biztosít teret: a „csak azért is szembemegyünk vele”, tizenhárom-tizennégy évesekre amúgy is jellemző elv megvalósítására készteti vele a társait.
Apropó, kamaszkori lázadás: mielőtt a fentebb jelzett kritikákat tovább cáfolnám, itt azért szeretnék egy kis kitérőt tenni, mert véleményem szerint Teller regénye, és ez a belőle készült, a történet szempontjából mindenképpen hű filmalkotás éppen azért izgalmas, mert nem, illetve nem első körben a szülők elleni dacra fókuszál. Azt csak áttételesen teszi azáltal, hogy ezek a gyerekek nyilván semmiben sem szeretnének hasonlítani az őket felháborító módon elhanyagoló szüleikre.
Ám mivel egyáltalán nincsenek tisztában saját magukkal, nem ismerik önmagukat, nem tudják sem a képességeiket, sem a korlátaikat felmérni, a lázadásukat – legalábbis úgy vélik –, hogy „elintézhetik házon belül”, azaz egy fura, korosztályukon belüli rivalizálással, a ki tud nagyobb „fontosságot” felmutatni Pierre Anthon mondatát cáfolandó elv realizálásával.
Áttételesen persze érezzük a regényből – és megnyugtatom önöket, a filmből is -, hogy egyértelműen azzal van bajuk, hogy igazából senki sem törődik velük, és sem a karrierjüket építgető, egymást keresztbe-kasba csaló szüleiktől, sem a tanáruktól, tanáraiktól nem kapnak útmutatást arra, hogy hogyan éljenek, és persze, hogy miért, mi végre is vigyék tovább a sorsukat.
S ezzel kapcsolatban ismét csak nem értek egyet azzal a kritikával, hogy a filmbéli gyerekek sematikusan lennének ábrázolva. Igenis mindegyiknek – egytől egyig – megkapjuk a személyes történetét – még ha időnként valóban dióhéjban is –, s bele tudunk helyezkedni az éppen soron következő, valami fontosat beáldozni kényszerülő tini érzéseibe. Ami egytől egyig azért más, mert más, és más fajsúlyú a felajánlott, majd egy idő után már más által kért áldozat.
S persze, van olyan – lásd Sofie (Maya Louise Skipper Gonzalez) sorsát -, akinél ez fokozódik, és további olyan súlyos defektusokat okoz, ami a katasztrófát elkerülhetetlenné teszi, de minden egyes kamasz áldozata, úgy érzem, egy-egy koporsószög a végén általuk kivégzett Anthon sírjában. S ezzel nem spoilerezni akarok – hisz a regény végét úgyis sokan ismerik –, hanem érzékelteti azt a filmkockáról filmkockára történő, logikus építkezést, aminek kapcsán a végén érteni véljük, hogy hogyan juthattak olyan messzire ezek a gyerekek, ahová eljutottak.
S igen: egyértelműen a szülők, a tanárok figyelmének hiánya miatt. Véleményem szerint épp azért hiányzik a filmből egy-egy srác családi hátterének bővebb láttatása, mert a rendezők ezzel épp arra világítanak rá, hogy mennyire nincs a tanulók mögött SEMMI.
Nincs meg az az óvó-védő közeg, amely épp az egyik legnehezebb életszakaszban, a felnőtté érés rögös útján, az élet értelmét megkérdőjelező, útkereső pillanatokban iszonyat erős támasz kéne, hogy legyen. S hogy nincs jelen, az — látjuk — sajnos egy halálos ítélettel is felérhet.
Épp ezért a regény – és a film – legfontosabb szegmense mégiscsak a kamaszok sorsán keresztül érzékeltetett brutálisan erős társadalomkritika. Egy elhanyagolt nemzedék érdekében tett segélykiáltás, amit, hangsúlyozom, mindenkinek, és bármikor, bármennyi alkalommal olvasnia és látnia kéne, hogy tudatosuljon benne: hogyan nem volna szabad bánni a kamaszokkal.
Gyürky Katalin
Hozzászólások